IV. fejezet: Emlékek és miértek

Inuyasha szaladt. Valahogy próbált a gyerekkorára emlékezni. Az édesanyja illatára, a biztonságra, amit ott érzett. A házuk… a folyó csobogása. Ismerős illat csapta meg az orrát. Talán a régi otthona és az édesanyja… Inuyasha-ban megfagyott a vér, amikor ráismert az illatra. Biztos volt benne, hogy közel jár, és ekkor érezte meg Sesshoumaru-t! Inuyasha megszaporázta a lépteit. Fejében csak úgy visszhangoztak a démon szavai: "Próbálj csak meg elszökni, de hidd el nagyon megbánnod, ha megteszed!" Mintha ismét látta volna a rideg pillantást. Ekkor a bátyja ismerős illatába vérszag keveredett… nem tévedett, jól érezte… az anyja vére…

Sesshoumaru váratlanul csapott le az asszonyra. Éppen a folyóra ment le mosni, és arra gondolt, amire mindig ilyenkor arra, hogy pár éve ugyanígy jött ide és akkor a fia még vele volt…

Ekkor érezte meg a fájdalmat a hátába. Nem tudta megtartani az egyensúlyát és a folyóba esett. A fejét éppen ki tudta tenni egy kőre így kapott levegőt Egy elmosódott alakot látott a vízpatron. Az a férfi állt ott, aki elvette tőle a fiát…aztán még mintha a fia hangját hallotta volna, de azután elvesztette az eszméletét…

Inuyasha akkor ért oda, amikor Sesshoumaru közelebb lépett a folyóhoz. Egyre erősebben érezte a vérszagot.

–Sesshoumaru! Menj onnan most azonnal! – kiáltotta rá a démonra

–Aha! Megérkezett a kis korcsunk is!

–Sesshoumaru! Mit csináltál az anyámmal? – kérdezte óvatosan, nem volt benne biztos, hogy tudni akarja a választ.

–Nem is látod? Itt fekszik a folyóban! – Sesshoumaru nagyon jól szórakozott a testvére fájdalmas arcán. Ahogy Inuyasha közelebb lépett meglátta a folyóban fekvő asszonyt. A hátán lévő sebből ömlött a vér amit a víz sodort tovább. Látta Sesshoumaru arcán a kaján vigyort, teljesen elborult az agya. Nem hajtotta más, csak a bosszú, az elrabolt évekért… a sok megaláztatásért… az anyjáért…

–Megöllek, te szemét! – ordította dühösen. Nekiugrott a démonnak és ütötte, ahol csak érte. Fel sem tűnt neki, hogy Sesshoumaru nem védekezik A démon szinte meg sem érezte az ütéseket.

–Inuyasha! – szólt. – Elérkezett a kiképzésed vége! Most meglátjuk, hogy állod a sarat egy igazi démonnal szemben…

Sesshoumaru támadt. A fiút hirtelen érte az ütés így a földre zuhant. Felnézett és látta, hogy Sesshoumaru közeledik felé. A démon felemelte a nyakánál fogva.

–Remélem ezt a leckét egy életre megjegyzed! Ha valamit mondok az úgy is van!!!! Ha azt mondom nem mehetsz el, nos akkor szerinted mit kell tenned? – tette hozzá mézédes hangon.

–Akkor azt teszem, amit jónak látok! – feleselt az öccse.

–A válasz rossz! – kiáltott rá Sesshoumaru. Majd jobban rászorított a nyakára. – halljuk a jó választ, Inyuasha!

–Akkor… azt… azt… kell tennem, amit… mondasz – nyögte ki Inuyasha.

–A válaszodat elfogadom. – mondta a démon. Majd gúnyosan hozzátette: – Elengedem a nyakadat, ha könyörögsz az életedért!

–Azt már nem!

–Nem vagy abban a helyzetben, hogy akadékoskodj, kölyök. De tudod mit! Még nem öllek meg! Nem szórakoztam ki magam. Nem mindennap ölheti meg az ember az öccsét… – meggyengítette a szorítást a nyakán. – De nehogy azt hidd, hogy megmenekülsz! – a démon a másik kezével ütni kezdte Inuyasha-t. Egy hatalmas ütést mért a fiú arcába. Inuyasha-nak az orrából folyni kezdett a vér és már a szája sarkában is megjelent egy vékony vércsík. Sesshoumaru eldobta a fiút amilyen messzire csak tudta. Inuyasha a folyópartra esett. Pár percig mozdulatlanul feküdt. Azt kívánta, bárcsak álmodna… az egészet csak álmodja! Igen! Az egész csak egy rossz álom! Behunyta a szemét. Bizonyára, ha kinyitja ismét kisfiú lesz! Ott fog aludni a szobájában! Az édesanyja pedig kint mos a folyóparton, ahogy mindig… Kiszalad hozzá, békát fognak és lefröcskölik egymást, ahogy régen… ahogy régen…

–Inu… Inuyasha! – hallott egy halk hangot. – Kisfiam! Jól vagy? Ugye nem esett bajod?

Inuyasha oldalra fordította a fejét. Nem messze tőle a folyóban ott feküdt az anyja. Ő szólt hozzá az imént. Ekkor lépett oda Sesshoumaru is.

–Milyen megható! – nevetett a démon. – De sajnos úgy döntöttem véget vetek ennek az idillnek. – Sesshoumaru közelebb lépett a földön fekvő Inuyasha-hoz. A fiú már alig látott a vértől, ami ellepte az arcát. – Bocs öcsi! Ennyi volt. – a démon felemelte a kezét, és lesújtott a mérgezett karmokkal. Inuyasha csak a fényt látta, de fájdalmat nem érzett. Felnézett és az anyját pillantotta meg, "NEM!!!" – kiáltott fel magában, az asszony nem messze tőle feküdt a földön. Őt találta el a démon támadása. Sesshoumaru hangját hallotta:

–Te ostoba halandó! – morgott. – Inuyasha! Megkegyelmezek neked! Az életed ezentúl rosszabb lesz, mintha most megölnélek! Neked már megváltás lenne a halál. Minden jót, kölyök. – azzal eltűnt. Inuyasha hosszú ideig nem látta többé.

A fiú pár perc múlva magához tért. Nem tudta elhinni, amit látott. Tulajdonképpen nem is akarta, de amint felállt és meglátta biztos volt benne, hogy igaz. Az anyja feküdt tőle nem messze a földön. Sesshoumaru támadása teljesen összetörte az asszony gyenge testét. Inuyasha erőt vett magán és odamászott.

–Anya! – szólítgatta. – Ugye élsz? Mond, hogy élsz! Kérlek!… nem halhatsz meg! – rimánkodott neki. Odahúzta a folyó mellé és vízzel locsolta meg az arcát.

–Kis… fiam! Ugye jól vagy? – motyogta az asszony alig hallhatóan.

–Az nem számít, hogy én hogy vagyok, az a fontos, hogy te hogy vagy…

–Kicsim… látom rajtad, hogy nem vagy jól.

–Tényleg nem vagyok jól. De meggyógyulok! – Inuyasha-t a sírás kerülgette.

–Tudom… – az asszony rámosolygott a fiára. – Örülök, hogy újra látlak. Azt hittem nem találkozunk többet az életben…

–Dehogynem anya! Mostantól együtt fogunk élni! Majd én vigyázok rád! – Inuyasha sírni kezdett. – Ugye? Mond, hogy így lesz! Ha te mondod annak úgy is kell lennie! – gyermeki ártatlanság tükröződött a hangjából.

–Inuyasha! Ne sírj! – mondta a nő. – Hallod kicsim! Nem szabad sírnod! Az a gyengeség jele.

–Köszönöm neked! Megmentetted az életemet!

–Nem tettem semmi különöset!

–Dehogynem! Nekem kellett volna így megsérülnöm. Fordítva kéne lennie…

–Erősnek kell lenned! Légy jó! Soha ne hagyd, hogy a bosszú, a gonosz eluraljon téged! – mondta már alig hallhatóan Izayoi.

–Kérlek ne búcsúzz! – könyörgött a fia. – Nem fogsz meghalni! Érted? Nem hagyhatsz itt! Nem hagyom! – kiáltott fel és magához ölelte.

–Ne haragudj rám! Sose voltam jó anya! – suttogta az asszony. – Tudhattam volna, hogy bántottak téged kiskorodban a többiek. Ugye bántottak? És ezért voltál ilyen visszahúzódó… de én nem foglalkoztam vele…

–Ez nem igaz! Hiszen mindig velem voltál… amikor felébredtem, ha bármi bajom volt, te mindig ott voltál és segítettél nekem! Nálad jobbat nem is kaphattam volna. Hiszen felneveltél annak ellenére, hogy "ilyen vagyok"…

–Mindig veled maradok… kisfiam… – az asszony egy puszit adott a fia homlokára. – Légy jó kisfiam. Légy jó… Inuyasha… – a feje félrehanyatlott és meghalt.

Inuyasha csak ült mellette és a semmibe bámult. Nem akarta elhinni.

"Az egész az én hibám! – szidta magát. – Ha hallgatok Sesshoumaru-ra nincs ez az egész…" Betérdelt a folyóba. Csak nézte a vizet… az egyik kövön még ott vöröslött az anyja vére. Azt sodorta a víz. Az orrából és a szájából a vér, belefolyt a folyóba. A víz vitte… vitte messzire a könnyeivel együtt…

Több mint 50 év múlva Inuyasha a folyóparton ült. Az emlékeibe burkolózva nézte a vizet. Gondolkozott, de csak egy kérdés jutott az eszébe: "miért?"

Ahogy a víz csobogását hallgatta észre sem vette, hogy Kagome lépett oda hozzá.

–Mit csinálsz? – kérdezte vidáman a lány.

–Amint látod, nézem a folyót…

–Mi a baj? Olyan szomorúnak tűnsz.

–Csak az emlékeim… – válaszolt Inuyasha szomorúan.

–Rossz emlékek? – Kagome tényleg aggódott.

–Úgyis mondhatjuk.

–Nem meséled el? – kíváncsiskodott a lány.

–Érdekel?

–Persze, hogy érdekel! Ne légy szomorú. – mondta és a fiú vállára tette a kezét. – Mond el, hidd el jobb lesz…

Inuyasha belenézett a lány szemébe. Úgy érezte megbízhat benne és elkezdte:

–Tudod, itt állt egy ház. Itt laktam Az édesanyám pedig mindig ehhez a folyóhoz jött le mosni…